3. rész – Találkozás Anikóval

„Magukat a Jóisten küldte ide!” /Botos Anikó/

A korábbi telefonbeszélgetések során sikerült megegyeznünk Anikóval egy találkozási időpontban. Egy hónap erejéig a pesti Napsugár Idősek Otthonából a veresegyházi szanatóriumba költözött, így megkönnyítve személyes találkozónkat, hisz nap, mint nap Veresegyházán tartózkodom. A Misszió EÜ. Központban találkoztunk a késő délutáni órákban.

Betérvén Anikó szobájába egyből felismertem, holott addig csak a hangját hallhattam. Mintha már korábban találkoztunk volna. Arcáról tükröződött, hogy vár, így nem esett nehezemre megtalálása. Mellesleg ketten tartózkodtak a szobában, így nem kellett tömeges reakciókat megfigyelnem. Anikó nyomban uralta a helyzetet és megkért, toljam ki az előtérbe, ahol nyugton beszélgethetünk. Megfelelő elhelyezkedésünk után kezdetét vehette a várt társalgás.

Érdekes fordulatnak véltem, mikor nyomban rám kérdezett.

“Hol tanulok? Mit dolgozom? Merre nevelkedtem? Család? Kapcsolatok? Sport? Cigi, kávé?”

Mondtam neki, hogy a találkozás róla szól, de nyomatékosította, azért vagyunk itt, hogy megismerjük egymást. Nem került őrá sor ezután sem, érdeklődött önkéntes egyesületünk felől.

“Kik vagyunk? Arculatunk? Fő projektjeink? Ismertségünk? Megalakulásunk?”

Mindenre alaposan rákérdezett és érdeklődve tartotta a szemkontaktust. Közben elvétett egy-egy történetet, ami az aktuális témához illett. Példának okán egy szklerózis betegekért létrehozott alapítvány vezetőjeként tevékenykedett korábban. Tudniillik Anikó 44 éves kora óta, azaz 29 éve szklerózis beteg. Ez egy sokarcú betegség, ami az idegi pályákat támadja meg és a betegnek épp ésszel kell átélnie saját elgyengülését és test feletti uralmának elvesztését.

Itt jön képbe az ő története. Anikónak rengeteg lemondáson és fájdalmon kellett keresztül mennie. Mégis ragyogóan pozitív és motiváló tud lenni. Nem gondol arra, ami fáj, sokkal inkább előtérbe helyezi azt, ami szép. Ezt mesélve hozta fel, hogy előadóművészként tevékenykedik. Korábban is hasonló szakmákban jeleskedett, ezen érdeklődése mindmáig fennmaradt. Más egészségügyi központokba jár szavalni, néhol zongorakísérettel. Szereti csinálni és örömmel fogad meghívásokat. Mellesleg oktat. Egy hasonló betegséggel együtt élő társát tanítja beszédre és artikulációra, mivel neki a nyelő- és légcsövét rongálta meg ez a galád betegség.

Vidáman mesélte, előadóművész korában mennyire szeretett balettozni. Könnyedén tette nyakába a lábát és oly lágy mozdulatai voltak, mint a szellő. Lábujjhegyen táncolt, érezvén, képes lenne szárnyalni. Büszkén mesélt férjéről, aki vezetőként mindig stramm megjelenéssel mutatkozott. Rendkívül jó kapcsolatot ápolt édesapjával, aki lelkének másik felét jelentette és édesanyjával, aki akkoriban idegsebészként dolgozott. Nagy traumaként érte így édesapjának elvesztése. Napokig ült mozdulatlanul és befelé fordult. Férje vitte el édesanyjához vizsgálatra. Akkor még depresszióra fogták, gondolván majd kiheveri. Majd 10 év után, az akkor megjelenő MR vizsgálattal valószínűsítették autoimmun betegségét.

Később, a szklerózis alapítvány tagjaként realizálódott benne, hogy egy ilyen betegségben élő közvetlen környezete vagy elhagyja a beteget, vagy belebolondul a gondozásba. Anikó annyira szerette a férjét, hogy folyton elhagyására tántorította. Férje ellent mondott, de Anikó nem tántorított, nem akarta megrokkanva látni jó kiállású férjurát. Addig győzködte, míg végül csak elmentek a válópereshez. Így vetettek véget 40 éves házasságuknak 3 perc alatt.

Anikó megtanulta pozitívan látni a világot, kihasznál minden számára adott lehetőséget, tisztelettel beszél embertársairól, mindenkiben meglátja a jót és a szépet. Egy ilyen emberrel való társalgás akkora erővel bír, amit manapság ritkán tapasztalhatunk. Köszönjük meg Anikónak mindazt a bizalmat, őszinteséget és motivációt, amit ezen egy eszmecserén hagyott ránk. Kíváncsi vagyok, mit hozhat ki több ilyen találkozás. Egyébiránt köszönöm a teát.

Gódor Benjámin