„Olyanokat tanultam itt, amit az iskolában nem lehet, és

ezek sokkal fontosabbak az életben, minthogy a matek

érettségimet hogy írom meg.”

Kocsis Mária, Marcsi tavaly csatlakozott a HaKöSz csapatához, ezen belül is a MeGyek Mentorprogram projekt tagja lett. 18 évesen érettségi előtt vállalta el egy öt eseményből álló programsorozat, az Életrevalók szervezését, melynek “híre” és sikeressége teljes mértékben összefonódik az ő nevével. Arról beszélgettünk, hogy mit adott neki ez a szervezet, maga a program, milyen kihívások, élmények részese lett csatlakozása óta és hogy mit tervez a jövőben.

  • Mi motivált Téged, hogy elvállaltad az Életrevalók megszervezését?
  • Már a HaKöSz előtt is több helyen önkénteskedtem, azonban most ki akartam próbálni, hogy milyen érzés szervezni ezeket a programokat és nem az utolsó percben betoppanni az rendezvényre, amikor már csak a terem berendezése marad hátra. Éppen ezért az volt a célom, hogy kipróbáljam magamat olyan helyzetekben, amikor az alapoktól kezdve látom, hogyan épül fel egy ilyen esemény. Maga az Életrevalók ötlete már első hallásra nagyon megfogott, óriási fantáziát láttam benne, ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy szívesen megszervezném.
  • Nem féltél?
  • Dehogynem, nagyon! Teljesen új helyzet volt, azonban úgy éreztem, hogy a MeGyek csapata teljesen elfogadó és még ha elbukok, akkor is segíteni fognak. Szerencsére bukásról nem is beszélhetünk, de a támogató környezet végigkísért, mindig mindenki mellettem állt és segítettek belerázódni az új szituációkba.
  • Mi a legkedvesebb emléked?
  • Talán az esett a legjobban, amikor az egyik alkalom után mentem korrepetálni a Bólyai Gyermekotthonba, és egy nagyobb fiú, Ricsi, körülbelül 16 éves lehet, behívott a szobájába megmutatni, hogy kitette a képet a falra, amit az legutóbbi Életrevalók alkalmával készítettünk.

A történet érdekessége, hogy Ő volt az, aki az elején úgy lépett be az ajtón, hogy “Úristen, most három órát itt kell lenni?! Mit tudunk mi addig csinálni? Ez unalmas lesz…” A végére pedig annyira élvezte, hogy utolsóként hagyta el a helyszínt. Ma pedig már rögtön a következő alkalomról érdeklődött. Ekkor éreztem azt először, hogy valamit tettünk, ami megmaradt a gyerekekben.

  • Nem volt furcsa, hogy mindössze 2-3 évvel vagy idősebb tőlük vagy akár néhány gyerektől fiatalabb is?

Az elején nehezen éltem meg ezt a helyzetet, főleg, hogy az előadók, illetve sztárvendégek mind nálam idősebbek voltak és mégis tőlem, mint főszervezőtől várták az ötleteket, megoldásokat. “Tényleg nekem kell most döntést hoznom?”  Főként attól tartottam, hogy az emberek másképp fognak kezelni a korom miatt: csupán gimnazistaként, aki nem ért ezekhez. A kezdeti bizonytalanság után persze belerázódtam, mert rájöttem, hogy igazából nem számít az, hogy hány éves vagyok, sokkal inkább az, hogy talpraesetten, határozottan tudjak reagálni az aktuális helyzetekre.

  • Előfordult veled, hogy kiborultál? Vagy esetleg nem tudtad, hogy mit kezdj az adott helyzettel?
  • Voltak pillanatok, amikor feszült voltam. Főként azért, mert egy kicsit megcsömörlöttem: úgy éreztem, rajtam kívül senki sem viseli szívén az adott alkalmat. Ekkor már nagyon közeledett az írásbeli érettségi időpontja, így amikor a többiek látták, hogy kiborultam és hogy ez nekem most nagyon sűrű, akkor többen átvették tőlem a szervezést. Ez nagyon jó érzés volt, hiszen amikor látszott, hogy én túlterhelt vagyok az érettségi miatt, akkor mindenki segítőkészebb volt.
  • Mit tanácsolnál, hogyan kezeljük ezt, ha mi is hasonló helyzetbe kerülünk és úgy érezzük, nincs mellettünk senki és egyedül vagyunk a megoldandó feladatokkal?
  • Amit én az elején nagyon nehezen kezeltem, és után jöttem csak rá, hogy igazából kérni kell a segítséget, mert nem minden embernek jön ez automatikusan. És pont ezért, mert ha nem mondod, akkor nem biztos, hogy ők ezt valójában észreveszik és tudják. Nagyon sokfélék vagyunk: vannak, akiket jobban kell motiválni, vannak akik maguktól cselekednek. Nekem szerencsére sikerült megtalálnom az oszloposabb embereket, akikről tudtam, hogyha probléma van és szólok, akkor ők segítenek.
  • A programok során alakult ki szorosabb kapcsolatod?
  • Erre pont egy mai példát szeretnék hozni, amikor is a könyvtárba menet a Bólyai Otthon előtt egyszer csak a nyakamba ugrott valaki – az egyik Életrevalók programra járó lány volt. Annyira megható számomra, hogy a Bólyaiban mindenki tudja, hogy én vagyok az Életrevalók szervezője, hogy ez leírhatatlan. Többször a nevelők kérdeznek rá, hogy mikor lesz a következő alkalom, hiszen választ kell adniuk az érdeklődő, izgatott gyerekek kérdéseire. Annyira jó érzés, hogy a gyerekek és a nevelők is így oda vannak érte.

Természetesen a legmélyebb kapcsolat a projekttagokkal alakult ki, akikkel együtt dolgoztam… őket nagyon rossz lesz itt hagyni. Összehangolódtunk, nagyon élveztük a közös munkát, amit eleinte nem is gondoltam volna, pedig itt is nagy félelmem volt a korkülönbség.

  • Ki tudnál emelni a HaKöSzben valakit, akit példaképednek tekintesz?
  • Dávidot és Jankát. Az elején főként Dávid támogatása volt meghatározó: hiszen az Életrevalók előtt még egy meeting levezetésétől is izgultam, azonban Dávid ebben sokat tudott segíteni. Azóta is listákat írok és már nem tartok attól, hogy az összes  szempár rám szegeződik és nekem kell beszélnem. Janka támogató jelenléte, segítőkészsége és bíztatása pedig mindig tartotta bennem a lelket.
  • Mit tanultál ezalatt a pár hónap alatt?
  • Legfőképpen olyan készségekben fejlődtem, amit az iskolában sosem tanítanak. A legszembetűnőbb, amire az egyik barátnőm mutatott rá, hogy eddig utáltam telefont felvenni. Egy ismeretlen számnak régen csak félénken beleszóltam, hogy “halló”, ma pedig már határozottan bemutatkozva veszem fel. Sokkal magabiztosabb vagyok. Így van ez az email írással is: eleinte sokat szenvedtem, minimum negyed órába telt megírni egy 3 soros mailt, ami ma már 2 perc alatt sikerül. A legnagyobb mérföldkő azonban az volt, hogy kitaláltam, mit szeretnék tenni a jövőben.
  • Jelentkeztél és fel is vettek Téged az ELTE programozó informatikus képzésére, viszont úgy döntöttél, hogy ezt el sem kezded.
  • Ez így van. Mielőtt csatlakoztam a HaKöSz-höz biztos voltam benne, hogy gyógypedagógus szeretnék lenni. De ahogy beléptem és elkezdtem mentorálni, egyre több dologról kiderült, hogy nem akarok azzal foglalkozni..

Ez az időszak pedig megerősítette régi vágyamat, hogy gyerekekkel foglalkozzak, mégpedig főként hátrányos helyzetű, otthonban nevelkedő gyermekekkel.

A projekt alapú munkát, mintha nekem találták volna ki. Nagyon élvezem és egyre biztosabb vagyok benne, hogy civil szervezetnél szeretnék valami hasonlóval foglalkozni hosszú távon is. Reményeim szerint azt érezhetem majd, hogy valami hasznosat teszek, mint az Életrevalók során és tényleg szeretem, és tényleg képes lennék hosszú távon csinálni, akár hivatásszerűen is.

Még most sem tudom pontosan, hogy mi akarok lenni, de van elképzelésem, hogy mit tudnék és szeretnék is csinálni az életemben!

  • Mit üzennél a veled egykorúaknak az Életrevalókból és a HaKöSzből merítve?
  • Leginkább azt, hogy én ezt érettségi mellett csináltam, amit sokan nem is értettek, hogy miért, hiszen a végzős évemnek az érettségiről kell szólnia: tanulni és arra fókuszálni, hogy legyen belőlem valaki a jövőben. Szerintem ez számomra sokkal hasznosabb volt, mert megtaláltam önmagamat, kitaláltam, hogy mi akarok lenni és olyan tapasztalatokat gyűjtöttem egy biztonságos közegben, amire később lehet, hogy nem lett volna lehetőségem. Olyanokat tanultam itt, amit az iskolában nem lehet, és ezek sokkal fontosabbak az életben, minthogy a matek érettségimet hogy írom meg. Nekem ez tiszta szeretetből jött, imádtam csinálni. Nagyon sok munka volt benne, többen kérdezték már, hogyha összeszámolnám, akkor hány  óra lenne. Persze, csak nevettem, ötletem sincs róla, hiszen nem lehet megmondani mit számolunk munkának: például amikor matek óra közepén azt írtam a listámban, hogy mit kell a következő alkalomra összeszedni az irodából, akkor vajon ez munka vagy matek óra?
  • Szórakozás vagy munka ez neked?
  • Szerintem mindkettő volt benne bőven. Napi kapcsolatot tartottunk a tagokkal, tudtuk mi történik egymás életében. Nagyon jól esett, hogy tudták, hogy éppen dolgozatot írok és a másnapi meetingen rákérdeztek, hogyan sikerült. Ezek által nagyon közel kerültünk egymáshoz, ezért szórakozásnak nevezném, de volt benne bőven munka is. Azonban igazán örömtelinek az Életrevalók alkalmakat érzem, mert habár nagy volt a stressz, hogy jól menjen végig minden, így utólag azt mondanám inkább szórakozás volt.
  • Nehéz lesz ezt itt hagyni?
  • Nagyon! Nagyon szerettem csinálni, és fura lesz nélküle, mert szívesen folytatnám tovább, de kíváncsi vagyok a kinti életre, tapasztalatokra is. Abban biztos vagyok, hogy amit itt tanultam, azt máshol szinte lehetetlen lenne és örök emlékként megmarad.

Köszönjünk Marcsi a példaértékű és kitartó munkádat, nagyon büszkék vagyunk Rád! Nemcsak a gyerekeknek, hanem a HaKöSz tagok számára is „örök emlékeket” adtál, sok vicces pillanatot, de legalább annyi megható élményt is. Még sokáig fogok viccelődni a földön heverő citromkarikákkal, eszünkbe fogsz jutni, ha felemás zokniba bújunk, és a gyerekeknek még sokáig magyarázhatjuk, hogy hol is van az „Életrevaló néni”. Tiszta szívből kívánunk Neked felejthetetlen élményeket németországi önkéntes munkád során, találd fel magad ott is, szerezz sok barátot és tapasztalatot útravalóul!

Trizner Timi